A Magyar Néprajzi Lexikon Öltözködés fejezetén belül kerül tárgyalásra a dolmány.

VÉKONYPOSZTÓ, „FINOM MATÉRIA” FELSŐRUHÁK

DOLMÁNY

A mentét mint téli vagy ünnepre való felsőruhát a nők a váll, a férfiak a dolmány felett viselték. A férfiak ingre felvett dolmánya viszont köznapló kabátféle is volt, amelyet úr és paraszt egyaránt hordott (Balogh J. 1948: 16).

Az egykor bokáig érő janicsárdolmány a 16. században combközépig rövidült. Elejének szárnyain a derékvonaltól indított háromszögű bővítés – amely korábban a lábfejnél kétfelé nyílt, vagy ha hosszúsága zavaró volt, az övbe akasztották (Hegyi K.–Zimányi V. 1986: 40, 44, 46) – most megrövidülve jellegzetes rézsút szabott, csákóra vágott toldást mutatott, amely idővel egyre hangsúlyosabbá vált. A dolmány ilyetén szabását az erős oszmán hatás mellett (Gáborján A. 1985–1988: 36–38) nyugati divatok is befolyásolhatták, akárcsak a hátat szűkítő, ívelt szabásvonal, a császárvágás (Waugh, N. 1964. I., III., IV–VII. szabásminták) és az állógallér (Anderson, R. M. 1979: 63) esetében. A kézfejnél hosszabb ujjak a tenyér felől hasítottak, visszahajthatóak lettek, illetve csak felülről takarták {642.} a kézfejet. Az ilyen kutyafüles, leppenyűs ujjak minden rendű-rangú dolmányhoz hozzátartoztak (V. Ember M. 1966–1967: 209–215). De nem minden újítás volt megengedett a köznép számára. A parasztember a dolmányt, „hogy meg külömbőztessék az Nemessi rendtül, Térden alol hoszszan csinaltassa, es az gallera le hajtva legyen az Dolmannak”. Dolmánya csak kapcsos lehetett, sem az új divatú füles gombolást, sem pedig a szintén újdonságnak számító selyemövet parasztember nem viselhette (BAZML 1666. Zemplén vm.). Az öv a dolmányon a zsebet is helyettesítette, a zseb ugyanis – a széles kézelővel együtt – csak az 1680-as években indult a francia udvarból máig sikeres divatötletként (Marly, D. 1987: 84), és csak a 18. században jelent meg hazai ujjasainkon (Györffy I. 1937: 133).

16. századi csaus, török vértes (Hegyi K.–Zimányi V. 1986: 56 és 36. színes kép) karvassal védte alkarját. Mintha ezek bőrből szabott másai jelentek volna meg a 17. századi dolmányok könyökerősítő bőrfoltjaiban (Viseletkódex 1990: 65. kép). A későbbiekben főleg a nyugat-dunántúli megyék csizmadiáinak műhelyében készült a „Kőnyökre való Karvas Kordovánbul”, „Szattyánbul”. A kiszabott „Könyök bőr” felvarrását aztán a vál-tómíves szabók vállalták, és még a múlt század elején is a magyar szabók feladata volt.

Kevésbé látványos, annál fontosabb eleme volt a dolmánynak a bélése: a vászon nyári bélés avagy a derékig, még inkább a dolmány aljáig érő posztó – sőt bőr – téli bélés. A bélelt, kétszer dolmány a 18. században országszerte készült szattyánbéléssel, a tolnai szűcsöktől pedig „Köz Karasiabul Kecske szőrrel béllet Dalmany” is a vásárra került (TML 1724. Tolna vm.).

A mesteremberek és a gazdag parasztpolgárok már a 16. században télen mentében, nyáron dolmányban jártak, a paraszti rendből is – aki csak tehette – legalább ünnepi öltözetéhez beszerezte a karasia-, kisniczer-, ritkábban purgomál- és gránátdolmányt (Zoltai L. 1938: 95–96; Papp L. 1930: 16–19). Néhol azonban még a 18. században is rendelet tiltotta, hogy a szolganép bérként abadolmánynál drágábbat kaphasson. Györffy István hiányolta is a posztódolmány használatára vonatkozó nagykunsági utalásokat, (Györffy I. 1937: 134), és a korabeli körözőlevelek (Molnár J. 1943: 121) is erősítik azt a gyanút, hogy az aba- és szűrposztó ujjasok jelentősége ekkor nagyobb volt a dolmányénál. A „kékbeli” presztízsét inkább a mente hordozta, ami viszont a kék posztónadrággal gyakran szerepelt együtt a körözőlevelekben.

Sokfelé körülbelül ebben az időben foglalta el a dolmány helyét az ujjatlan dolmánynak is nevezett mellény. 1774-ben a katonaság le is tette a magyar ruhát, s adtak „a dolmány helyett egy kis leiblit, hogy a hideg is majd megveszi” a katonákat benne (Rettegi Gy. 1970: 324). A lajbli, mellény felett később bármilyen posztóujjas, ha „mente állású” (Czerzy M. 1906: 215) nyáron, ünnepen vállra vetve, télen felöltve betöltötte a mente szerepét.

Amikor a 18–19. század fordulóján a dolmánydivat egy újabb hulláma indult, a dolmány a nemesi viseletben a lehető legrövidebb volt, a csípőt is alig takarta. Így terjedt el köznépi használatban is (Höllrigl J. 1938: 14, 16), s számtalan táji variációja a későbbiekben is rövid maradt. A dolmány szerepű posztóujjas közkedveltségét, egyben szabásbeli elbizonytalanodását és elparasztosodását sokféle táji elnevezése is tükrözi. Erdélyben a dolmánt, domány, Nagyszalontán, a Nagykunságban, Halason, Szegeden, a Közép-Tisza-vidéken a dóka, Sopronban a dómán, Csallóközben a dokmány név mögé értendő (Nemes M.–Nagy G. 1900: 201) a dolmányszerű ujjas. Göcsejben, Hetésen a mándlival {643.} azonos ruhafélét értettek alatta (Gönczi F. 1910: 207). A somogyi pásztorok 1840-es évek divatját követő sonkaujjú, zsinóros, átalvetős, pakfongombos kabátja is dolmány jellegű felsőruha volt (Gönczi F. 1947: 109).

Az újabban városiasodó Szentes, Békés, a Tolna megyei Tamási jómódú parasztgazdái már csak az ezüstgombos dolmányt tartották illendő ünneplő ruhának (Kresz M. 1956: 50, 56–57.). Megújult népszerűségét annak is köszönhette, hogy a 19. század eleji nemzeti öntudatosodás korában a magyar polgári öltözködésben a párizsi, bécsi divatlapokból átvett modellekhez könnyebben alkalmazkodó, korszerűsíthetőbb volt, mint a mente. Így a mentének már az 1810-es években atillára módosított nevét is a dolmány vette át 1830 körül, hogy a porosz és osztrák gárdatisztek, huszártisztek, majd a szabadságharc honvédjeinek, nemzetőreinek atillája vigye tovább ezt az elnevezést. A pesti szabómesterek, Klaszy Vencel, Tóth Gáspár és a jelmeztervezőként is működő Kostyál Ádám ruhaterveik hitelesítéséhez tanulmányozták az elmúlt idők divatját is. Divattörténeti ismereteit kamatoztatva tervezte meg Kostyál Ádám 1837-ben Vörösmarty Árpád ébredése és Th. Körner Zrínyi c. színművének jelmezeit. Talán éppen az ő zajos lelkesedéssel fogadott Zrínyi-jelmeze (Kerényi A. M. 1983: 104–113), a felálló, spanyolgalléros, hímzett Zrínyi Dolmány lett 1838-ban az egri szabólegények mestervizsga-feladata (Balassa I. 1968: 258). Nem tudni, van-e kapcsolat az árpádkának nevezett rövid dolmány és az Árpád ébredése dolmányjelmeze között, s azt sem tudjuk, hogy egyes hosszabb dolmányok miért éppen Rákócziról, Kazinczyról kapták nevüket a múlt század közepén (Nemes M.–Nagy G. 1900: 200). Ezeknek a dolmányújításoknak azonban – úgy tűnik – amúgy is csekély visszhangja volt a korabeli dolmánynak nevezett paraszti posztóujjasok történetében. A Regélőben 1840-ben megörökített „Rábaközi földnép” divatos parasztjai még állógalléros, de már duplagombos, duplaeelejű, rövid derekú dolmánya például századunk fordulójára fekvőgalléros, csípőt is fedő, zsebes, ugyancsak dolmánynak nevezett kabáttá alakult (Kresz M. 1956: 44. tábla, Domonkos O. 1957: 127–128). Másutt viszont az ujjasok panyókás, alkalmi viseletükkel idézik a dolmányt, mint a boldogi buda, a szadai fekete és a pusztafalui zsinórozott huszárka vagy a galgamácsai vőlegénykabát, a bandzsur.

Forrás: MAGYAR NÉPRAJZ – eredeti cikk